Tiszteltolvasóközönség!

Megragadva az első szavakat, szeretnénk elnézést kérni mindenkitől a blogposztok rendszertelensége miatt, de nekünk úgy tűnik máshogy telik az idő utazás közben. Az indulás pillanata ugyan nem tűnik olyan messzinek, de a horvátországi első megálló mintha hónapokkal ezelőtt lett volna. Valószínűleg az eseménydús napjaink okozhatják ezt a zavart, hiszen utolsó pár napunk is nagyon kalandosra sikeredett.

Macedóniában nem terveztünk sokat maradni, csupán az orhidi tavakat néztük meg, az ottani ortodox kolostorral együtt. A vacsoránk az ottani étterem helyi fogásaiból állt, melyre kicsit sokat kellett várni, de a kilátás bőven kárpótolt minket. Kevés séta és a szabadon mászkáló pávák megfigyelése mellett külön meglepetés volt, hogy nem kértek tőlünk belépőt a kolostorba, csak betereltek, hogy művelődjünk egy kicsit. Hosszas tanácskozás után este továbbindultunk Banskoba, így az éjszaka utazás közben ért minket, aznap egy benzinkút melletti parkoló szolgált szállásként. Tomival ketten az autóban, Sziszi pedig az autó mellett egy hálózsákban aludta át az éjszakát.

A 6 órás útból még hátra volt nagyjából a harmada, de legalább az érkezésünk zökkenőmentesre sikerült. Bansko gyakorlatilag a síelőkre és a téli sportokra specializálódott üdülőváros, ami két dolgot jelentett számunkra: zárt szupermarketek és indokolatlanul olcsó szállást. Egy egész 4 emeletes hotelt tudhattunk magunkénak, ahonnan másnap felfedeztük a környéket. Mivel első nap későn értünk fel a kezdőpontra, csak egy tengerszemhez vezető pár órás túrát engedhettünk meg magunknak, ami alatt még egy 1300 éves fát is megcsodálhattunk. A vacsora szintén helyi étel volt, ami mindhármunkat lenyűgözött, majd viszonylag korán elmentünk aludni, hogy legyen energiánk másnapi hosszú túrához.

Fél 6-kor szólt az ébresztőnk, de akárcsak az éjjel, napfelkelte előtt még iszonyú hideg volt, így a „szundi” mellett döntöttünk. Két órával később viszont már teljes felszerelésben vágtunk neki megmászni a Pirin-hegység legmagasabb csúcsát (Vihren, 2912 méter). Az út amellett, hogy már-már kellemetlenül fárasztó volt, egyben csodálatos is. Minél feljebb jutottunk, annál több és szebb hegység tárult a szemünk elé. A csúcson végül hógolyózni is tudtunk, majd leereszkedtünk egy meredek sziklafalon völgybe, ahol elváltak útjaink. Tomi végkimerültségébe visszament a völgyön keresztül az autóhoz, Sziszivel pedig felmásztunk a Koncheto-ra. Ez a második és a harmadik legmagasabb csúcsot összekötő hegygerinc, ahol vastag drótokba kapaszkodva tudtunk csak haladni, de hihetetlen élmény volt. A sziklákon felfelé való, néhol négykézláb mászást megkoronázta még egy vihar, mely szerencsére csak a visszaúton és nem a hegytetőn kapott el minket. Bár így is bőrig áztunk, pozitívan álltunk a naphoz, majd érkezés után átvettünk pár száraz ruhát és folytattuk utunkat Szófiába.

A majd 3 órás út után a városi közlekedés itt kellemes meglepetésként ért minket, a nagyjából egymillió lakosú városban könnyen megtaláltuk a következő szállásunkat. Sziszi unokatestvérének az albérletében töltöttünk két éjszakát, ahol a túra során talán először volt vezetékes meleg víz (ez a dolog határozottan felértékelődött utunk során A szállásról nagyjából 10 perc gyaloglás és két metrómegálló után bejutottunk a központba, ahol az Alekszandr Nyevszkij székesegyházat és pár ottani nevezetességet néztünk meg, majd a nagy melegre való tekintettel beültünk hűsölni egy előzőleg már ajánlott Raketa Rakija nevű bárba. Martin, a pincér úgy fogadott minket, mintha már hosszú éves barátság lenne köztünk. Ha valami elhangzott a szánkból az itallapról, gondosan figyelt rá, hogy a következő megjelenésekor legyen nála belőle kóstoló. A hangulatos beszélgetés egy finom vacsorával és egy telefonszámcserével végződött. Lelkére kötöttük, hogy ha Budapestre jön a jövőben mindenképpen keressen fel minket.

(bolgár taxis magyar parkolási büntetéssel)

Másnap már 5 órakor talpon voltunk, hogy a nagy meleg előtt letudjuk az utunk nagy részét Veliko Tarnovo felé. A terv kifogástalan volt, viszont a fáradság nagyúr, ezért inkább áthelyeztük az indulást 10-re. A menetszél ismét kimondottan hasznosnak bizonyult, de a városban eszméletlen hőség tombolt. Nagyon megszenvedtük azt a másfél órás sétát, ami az autótól az óvárosba, majd a várba és vissza vezetett, így alig vártuk, hogy megérkezzünk Sumenbe. Ismét Sziszi rokonainál szálltunk meg, akik a tipikus nagyszülői szeretettel és ennek megfelelő mennyiségű vacsorával vártak minket a hosszú nap után. Bár közös nyelvet nem beszélünk, végig remek hangulat ült az asztal felett, este pedig az egyik leendő rokon körbevezetett minket a környéken. Az emlékművet csak másnapra terveztük, viszont a kilátás a környező dombokról is bámulatos volt. Az estét egy szabadtéri vetítős mozival zártuk, amiből természetesen egy szót sem értettünk, de még így is élvezhető volt.

(Veliko Tarnovo)

(Sumen és a rokonok)

Következő nap felmegyünk a méltán híres szocialista emlékműhöz valamint megnézzük a Kossuth Lajosrólelnevezett múzeumot, majd az esti órákban Várna felé vesszük az irányt.

Ha jófejeknek tűnünk, támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok! 
www.ladatour.mozello.com/celjaink 

Bence