A hatodik napra már egészen belejöttünk a félnomád életmódba, így a pihentető alvás után zökkenőmentesen indultunk le a mostari híd közelébe parkolóhelyet keresni. Bár az úton három parkolót kínáló fiatalember is leintett minket, volt, aki még pár magyar szóval is csábított, hamar kiderült, hogy az utcán ingyenes a parkolás és a közbiztonsággal sincs baj. Egy butiknak álcázott bódéban találkoztunk a „búvárokkal” akik elmondtak pár alapvető információt a hídugrással kapcsolatban, majd elindultunk egy közelben lévő állványra gyakorolni. Hét és tíz méterről ugráltunk párat, végig figyelve a technikára. Bár nagyon beharangozták, a 10 fokos víz egyáltalán nem tűnt hidegnek, annyi adrenalin volt bennünk már olyan kis magasságnál is. Tomi reflexei fontosabbnak érezték, hogy ne menjen az orrába víz, minthogy még legyenek gyermekei, így neki John (az oktató) nem javasolta az ugrást, viszont ketten izgatottan vártuk az elrugaszkodást.
Előttünk 2366 ember vetette magát fentről a vízbe, Sziszinek pedig régi vágya volt teljesíteni ezt a bátorságpróbát. Bár utána napokig nyalogattuk sebeinket, elképesztő élmény volt. Nekem nagyjából másfél perc koncentrálás kellett, ami után védőruha nélkül teljesítettem az ugrást. Kicsit talán előre fele dőltem a vízbe érkezés pillanatában, viszont az ugrás után csak a fülem sípolt, az viszont egész nap.
"Én inkább kiélveztem a helyzetet, olyannyira, hogy a főnök először le is akarta fújni az ugrásom. Miután sikerült meggyőznöm őket, hogy igenis szeretnék leugrani, csak a szél volt túl erős, megengedték, hogy még egyszer próbálkozzam. A csobbanás után nálam maradandóbb nyomok maradtak, még ma is látszik egy tenyérnyi véraláfutás a hátsó combomon, a neoprém ruha ellenére is" (Sziszi).
Ezután ettünk még egy ebédet a hídhoz legközelebbi sétálóutcán, ahol a körülményekhez képest gyanúsan alacsony árakkal találkoztunk. Mi csak egy étteremről tudunk nyilatkozni, ott három rendelésből kétszer mást hoztak, mint amit kértünk, de ilyen apróságokon nem akadunk fent a Balkánon.

Az esti célunk felé útba esett Bagaj, ami sajnos egy kisebb csalódással ért fel, amire rájátszott még, hogy a legnagyobb hőségben értünk oda. Az amúgy egészen szép vízesés-barlang kombinációt nagyon átformálták a gazdag turisták igényeit szem előtt tartva, fürdeni nem lehetett, csupán az utat szegélyezték a drágábbnál drágább éttermek. Délután megérkeztünk Kravicához, ami már sokkal inkább nekünk való volt, gyönyörű vízesések, melyekhez a tóban fürdés mellett fel is tudtunk mászni. Egy kiadós áztatás után visszatértünk a parkolóba ami aznap este a konyhaként és hálóként is funkcionált. Csodás kilátás mellett megfőztük a vacsorát, amit hangulatos zenék és kártyajátékok kíséretében elfogyasztottunk, majd körbenéztünk, hol lenne a legjobb nyugovóra térnünk. A két releváns tényező, amit szem előtt tartottunk, a szabad kilátás a csillagos égre valamint a biztonság volt, viszont a végső döntés előtt még egy apró problémába ütköztünk.

A környék feltérképezése után, az autóhoz visszatérve szembesültünk vele, hogy Bicepsz jobb első kereke gyakorlatilag teljesen leeresztett. Nem estünk kétségbe, követve a protokollt kiderítettük (egy német kempingező kompresszorának segítségével), hogy a belső gumi és a szelep illesztésénél lesz a hiba. Mivel magunk nem tudtuk megoldani a felmerült problémát, így másnap lassan haladva elértünk egy közeli gumiszervizbe, ahol 5 euróért kivették a belsőt és átoperálták csak külső gumin futó abronccsá, így már biztonságban haladhattunk tovább.

Az utak minősége nagyjából stagnált, viszont a kanyarok és az emelkedők egyre indokolatlanabbak lettek. Ennek ellenére remekül haladtunk, egészen addig, amíg Tomi gyomra elkezdte felidézni az előző napi vacsorát. A kialakult helyzetből próbáltuk kiemelni a tanulságot, Sziszi nagyságrendekkel többet bír, mint mi ketten valaha is fogunk. Továbbá akarva-akaratlanul is kapcsolatba kerültünk pár helyi lakossal, többségében segítőkészek voltak, igaz akadt, aki már azért rendőröket akart hívni, mert a hegyen a kapu elé álltunk az autóval. Az út hosszára még rátett egy lapáttal, hogy a GPS is ellenünk dolgozott, így mindhárman felettébb boldogok és megkönnyebbültek voltunk, mikor végre megérkeztünk Cetinjei szállásunkhoz, igaz ezt is egy óráig keresgéltük, mert egyszerűen nem voltak házszámok az épületeken. Tomi kezdett jobban lenni, igaz egy kis gyógyszer és alvás után a fecskékkel beszélgetett, én pedig mintha kötelező lenne, átvettem szerepét.

Az éjszaka gyötrelmesen hosszúnak tűnt, főleg, hogy éjjel 1 körül elfogyott a víz a csövekből, bár nem részletezném, úgyis mindenki össze tudja illeszteni a darabokat. Szerencsére másnap reggelre jobban éreztük magunk, viszont az eredeti útitervből még így is ki kellett hagynunk Budvát és rögtön a Lovcen felé vettük az irányt. Lehetne vitatkozni, hogy engem vagy az autót viselte meg jobban az út, de egy kis víz mindkettőnkön segített, így élvezhettük a lélegzetelállító kilátást. Sajnos egy kissé felhős időt fogtunk ki, így az öblöt nem láttuk, de a hegyekkel tűzdelt táj mellett szinte el is felejtettük, hogy az is van. A hátralévő út nem tűnt soknak, Tethig csupán 100-120 km-t kellett megtennünk a szállásunkig, de hamar kiderült, hogy még jó sok hátravan. A hegyi utakon, földes-kavicsos szerpentineken ez a viszonylag rövid távolság bő 5 óránkba került, a végére megviselten érkeztünk meg a hegyek között lévő szállásunkhoz, de remélhetőleg az ilyen érkezésekből nem csinálunk hagyományt.

Meglehetősen távol vagyunk a szó általános értelmében vett civilizációtól, de a ház, ahol 3 éjszakát töltünk kimondottan kulturált. A házba a víz a hegyekben lévő forrásokból érkezik, valamint áram is a víz által működtetett generátorról van. Mint kiderült ezzel jobban jártunk, mert a hasonló helyekre bevezetett elektromosság csak szakaszosan teszi a dolgát. A vendégfogadóink filmbe illően kedvesek, nem mellesleg ezért az egészért csupán 5000 forintnak megfelelő valutát kell fizetnünk éjszakánként hármunknak, amihez reggeli is jár. Az első nap kvázi pihenéssel telt, lemostuk az autót, kimostuk a ruháinkat, rendeztük sorainkat. Másnap – az úton először – felvesszük a túracipőt és remélhetőleg minél többet megtudunk nézni majd a környék nevezetességeiből – mintha nem lenne elég napokig csak ülni és figyelni, ahogy a felhők lassan beúsznak a hegyek közötti hágókon.

A következő állomás időben még viszonylag messze van, ráadásul csak feltételezés, hogy azon az úton amin ide jöttünk, vissza is tudunk menni. Ha mégis sikerülne, valószínűleg Tiranából jelentkezünk ismét, addig is kövessetek minket a facebook-on (www.facebook.com/ladatoor) is a friss bejelentkezésekért! 

Ha jófejeknek tűnünk támogassátok a Yuppi Tábort, mert ők tényleg azok! 

www.ladatour.mozello.com/celjaink